Humidor ne szivarozzá' le

Nekem ez a szivar hatalmas csalódás volt. Rengeteg jót halottam róla, olyanoktól is, akiknek adok a véleményére. Az ára is azt sugallta, hogy csak igyekezzék az ember hasznos munkával szolgálni a népgazdaságot, kellõ mennyiségû értéktöbbletet termelve ahhoz, hogy magától, az össztársadalomtól, kisnyugdíjastól, befogadott kóborkutyáktól, etióp gyerektõl elvonhassa azt a (magyarországon 12.065) forintot, amennyibe egyetlen ilyen szivar kerül. Hát nem követek el többé ilyen igazságtalanságot. Mert ok, azért van egy felsõkategóriás ízvilága, de korántsem állt ez össze olyan harmonikussá, mint ami mondjuk egy montekettestõl elvitathatalan. Letaglózóan erõs, amit egy prémium szivar szerintem nem engedhet meg magának, és igencsak inkonzisztens. Egyébként más drága kubaiakhoz képest szebb megjelenésû, a borítólevél finomabb, kevésbé eres, ez azonban édeskevés annak indokául, hogy mi kerül ezen annyiba mennyibe. Ár-érték aránya kritikán aluli. Egyébként finom.

Nagyon rendben van ez a szivar. Nekem a Bolivar úgy általában is kedves márka, mert erõs, nagyon finom, és mindenek elõtt elérhetõ árú. Nos, ez a koronással sincs másképp. Könnyed halas, vagy fehérhúsos vacsorák után jól jön e keménysége, a férfiassága. Istenem, mennyire imádom, amikor egy ilyen setét ízû, finoman bárdolatlan csoda fejbe sóz, és semmi mással nem kell foglalkoznom, csak a bambulással. Ötös.

Ha szivart lehet létezõ személyiséghez vagy kitalált karakterhez hasonlítani, akkor ez a darab maga Don Vito Corleone. Súlyos, tekintélyt parancsoló és elegáns. Egyben mégis nyers és bárdolatlan, de csak annyira, amennyire a nagy karakternek feltétlenül annak kell lenniük. Abszolút férfias darab, amit nõi szájban el nem tudnék képzelni. Erõssége talán a Montecristo és a Vegas Robaina között van, tehát igen erõs darab, konyak nélkül is rendesen fejbe vág, de nem letaglózó. Nagyon színes ízvilágú, az egyik legbõségesebb, amit szivar nyújthat; a Bolivárhoz áll közel. Igen tömörre sodort, nehézkesen szívható, de ez kell is, mert egyébként túl tömény lenne. A Siglo sorozat alacsonyabb számú tagjait ismerem még, azokhoz képest lényegesen jobb vitolla. A hamuja különösen tetszik nekem, olyan jellegzetesen cohibás, sötétbarna árnyalatú. És hát az ára. Az is cohibás. A kubai prémium szivarokét egy picit megahaladó árral már kiegyeznék, de így gondolkodás nélkül a Montét, Bolvárt vagy a Partagast választom, mert hogy azért egy Cohiba Robosto nem ér két Royal Coronást, az úgy biztos, mint hogy 2+2=4. Négyes.

Na gondoltam jó mélymagyarként, hogy ha már annyit dicsérték ezt a szivart akkor majd én csakazértis adok rá egy büdös nagy négyalát. Hát nem egészen. Errõl a szivarról tényleg csak felsõfokban lehet beszélni. Ez a felsõfok azonban nem olyan felsõfok, mint Voksán Virág mellbõsége, vagy Beckham heti apanázsa, hanem inkább olyan, mint pontosan az a napsárga Van Gogh napraforgóján, vagy pontosan az a pillanat, amikor az ember lehajol, átpillant a térdei közt és meglátja a naplementét: az a ritka eset, amikor valami a helyén van. Itt minden a helyén van. Egy lágy, enyhén májas-fás kezdés után egy bámulatosan mély és komoly ízvilág következik, amibe minden beletartozik, ami elméletileg egy szivarban megtalálható; valószínûleg rajtam múlik, vagy a szemben ülõ nõn, baráton, esetleg a mögöttem lévõ nap nehézségén, vagy a még elõttem lévõ éjszakába vetett reményeimen, hogy az adott No2-es inkább egy mély mocsárzöld földes vagy egy nyitott, selymes vaníliás élvezet lesz éppen. Erõs, de nem érdes, színes, de nem tarka, ütõs, de nem letaglózó. Mondom. A helyén van. Ötös.

Az elsõ ilyen Bolivár mellé beborítottam egy koktélt, meg egy kis cognacot is és elkönyveltem, hogy ez a szivar bizony irgalmatlanul erõs. Aztán amikor a következõ darabokat is elszívtam, rá kellett jönnöm, hogy nem a szivar ereje, sokkal inkább a Mojito meg a V.S.O.P. repített UFO-országba. Én meg csúnyán lemaradtam errõl a szivarról. Elképesztõen komplex íze van, a kávétól kezdve földön, fán, vanílián, marcipánon át a csokoládéig itt minden van – úgy, ahogy a legjobb kubaiak tudják. Kemény, de nem érdes, ütõs, de nem letaglózó – úgy, ahogy a legjobb kubaiak tudják. Tüzeléstechnikailag sincs hiba, ha csak annyi nem, hogy meglehetõsen tömörre sodort, így erõlködõsebb az átszívása, ugyanakkor a szokásos petikés koronás, fél-háromnegyed órás pöffentéséhez képest ez tartósabb, úgy egy bõ órányi élvezetet kínál. Vacsora utáni darab. Erõs szivar, ahhoz kétség nem férhet, de aki már odáig süllyedt, hogy szinte minden nap elszív egy szivart, annak nem okozhat különösebb gondot. Az ára sem. Ötös dicsérettel.

Egyszóval, ez egy nagyon jó szivar. Nevéhez méltóan tényleg egy egész mezõnyi virág nyílik ki, és egyre inkább, ahogy a rúd vége felé közeledek. Így aztán az az érdekes helyzet állott elõ, hogy ez a szivar bizony a végén a legfinomabb, ami ugyebár, mint a fehér holló. Ezért a erõs, fûszeres virágorgiáért, a hibátlan égésért, a kiváló szelelésért négy euró "bagó". Nagyon nagyon ötös.

Én ugye nagy robusto mániás vagyok, így ez kötelező darab volt. Hát, korrekt áru, ennyi. Arra számítottam, hogy erősebb lesz, de nem, úgy pippantottam el, mint mondjuk egy átlagos dominikait, sutty és már el is volt pippantva. Már az feltűnt, hogy mennyire gyenge az illata, amiből amúgy semmilyen következtetést sem lehet levonni a szivar ízvilágára, erejére vonatkozóan. Ami az ízét illeti, tipikus havanna, nekem olyan májas-vöröshúsos karaktere volt és kifejezetten jó volt a vége, ez a magyaros kolszterinbombával felérő ízvilág azonban nem jelentett nehézkességet. Hiába, a szilikonmell után mégiscsak a második legnagyobb találmány a robusto vitolla, ami olyan könnyeddé tudja varázsolni az amúgy nehezet. Kíváncsi is lettem, mit mutathat, mondjuk egy Partagas coronas. Rendben van ez a szivar, csak valahogy nem röpített buddha-állapotba. Négyötöd.

Ezt a szivart már gyakorló szivarosként próbáltam ki, és jónéhányon túl vagyok. Elõször is meglepett, hogy nem is olyan erõs, ahogy gondoltam. Majdhogynem átlagos ereje van, könnyûszerrel be lehet pöffenteni olyannyira, hogy a szemem elõtt - horribile dictu - egy nõ tette ezt meg. Egy kubait. Rémes. Ezenkívül könnyen szelel, ami az ekkora méretû kubaiaknál ritkaság. Nincs túl tömörre sodorva tehát, így nem is tart addig, mint más Julieta 2, nekem egy szûk óra alatt elfogyott. Elszívtam már jónéhányat, mert azt hittem, hogy csak véletelenül fogtam ki egy lazábbat, de nem. A R&J Churchill ilyen. Egyébként nagyon finom, sokszínû darab, abben abszolút kubai. Számomra egy picivel kevesebb élvezetet ad, mint a VR. vagy Partagas, de többet mint miondjuk a H. Uppman hasonló vitollája. Azért kell, hogy egy szivar úgy lágyan fejbekollintson. Úgyhogy ez egy áthúzott ötös után beírt négyötöd.

A szinte teljesen eretlen borítólevelû, gyönyörûen sodort darab akárcsak egy mûalkotás, amit csak fokoz a gyûrû, ami egy art deco-s figurát ábrázol fehér, matt alapon finom vonalakkal. Nagyon pöpec. Egyszerûen öröm kézbe venni. Ezzel, a 30-as évek kifinomult eleganciáját idézõ külcsinnyel azonban számomra nem volt összhangban a belbecs. Talán túl sok kubait szívtam már, hogy ne legyek megelégedve azzal, ha egy szivar ízvilága egyhúrú. Ezé az. Olyan szinten dominál benne a kávé, hogy az már zavaró és ez még valami furcsa kinines kesernyésséggel párosul, olyannyira, hogy most is érzem ezt a tolakodó tonikos utóízt. Szóval nem az én ízvilágom, de másnak ez akár tökéletes is lehet. Hasonló élményem a sima Ashtonnal volt, ami ugyancsak gyönyörû volt és gyönyörûen égett, nade éppen azért nem járok sztriptíz bárokba, mert bár a csajok ott csodásak, de többnyire valahogy nem vonzóak számomra. Négyötöd.

Alig van illata. Ez az elsõ dolog, amit észre lehet venni. Szóval hiányzik belõle az jó kis erélyes, trágyás, lovas, frisszénás szivarszag. De ez nem számít, mert egyébként nagyon pöpec kis darab. Annyira gyenge, hogy ha csak úgy, gyûrû nélkül kellene tesztelnem, bizony utoljára gondolnék arra, hogy ez egy kubai. Viszont az ízében ott van az a színes bárdolatlanság, amit csak a havannák tudnak, úgyhogy esetleg rábökném, hogy Punch Punch. És kell annál több, hogy egy szivart nevén tudsz nevezni? Uzsonna után, késõdélutáni kávé mellé mellõzhetetlen. Egy picit drága, ezért csak négyötöd.

Barcelonában találtam a Rambla de Catalunyán egy tabakot közepes kínálattal, de annál szimpatikusabb kiszolgálóval, aki átláthatatlan szivarfüstbe burkolózott az alatt a fél óra alatt, míg válogattam. Mikor aztán a félhavi kosztpénzt sikerült mindenféle hondurasi meg nicaraguai finomságokból kipakoltatnom az asztalra, csak megkérdeztem már a legnyilvánvalóbbat: ugyan árulja már el mit szív? Na ez volt a Quorum. Így találtam meg ezt az igen jó olcsószivart. Tejesen jogos a gyanú, hogy ha egy Churchill két euróba kerül, ott valami huncutságnak kell lennie. De itt nincs. Ez egy szépen sodort, közepes erõsségû, fás-kávés szivar, ami tökéletesen ég el másfél óra alatt, és ami a legnagyobb értéke az olcsószivarok között, hogy végig élvezhetõ, sõt egészen hosszú lecsengése van. Nálam egy ilyen szivar nézte végig, ahogy az Eb-döntõn a spanyolok leiskolázzák fritzéket. Ma már azt bánom, hogy nem vettem belõle egy fél szekérderéknyit. Egyébként a többi vitollából (petit corona, piramidas, robusto) is elszívtam már néhányat hasonló élvezettel, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy azért koránt sem olyan konzisztens ez a szivar, mint a nagyobb márkák. De két euróért ez vállalható kockázat, különösen akkor, ha tíz-tizenöt eurós szivarok közt is akad olyan igazi pom-ponos hol ilyen vagyok, hol olyan. Tökéletes hétköznapi szivar akár vacsora utánra is. Negyes. Mert a Zamorano jobb.

No, hát ez egy érdekes szivar. Az élvezhetõ elsõ harmada egészen kivételes ízvilágot ad: ennyire intenzív és élénk kávés-fûszeres zamatot máshol még nem éreztem. Azt hiszem, utána is nézek ennek a márkának, mert ha esetleg sikerült túllépniük az olcsószivar kategórián, azon a rémségen, hogy a szivar csak az elsõ 10 percben szivar, aztán meg cigi, akkor itt bizony komoly kincsek is lehetnek. Erõsnégyes.

Arisztokratikus?! Na hát ez az utolsó dolog, amihez ennek a szivarnak köze van. Annyiban persze igen, hogy ha valaki rágyújt Magyarországon egy ilyen rúdra az étteremben, akkor a közvélekedés szerint még mindig utolsó népnyúzó burzsuj, akit – mint Pelikán Elvtárs szerint a fasiszta brigantit – ütni kell. Márpedig ha a szivarozás ilyen közvetlen életveszélyt kiváltó foglalatosság, akkor csak úgy éri meg, ha az ember nagyon jó szivart szív. Ez nem az. Egy a közepesnél erõsebb, ám annál jellegtelenebb kubai ez, amin azért érzõdik a kubai csajok kreol combjának illata, de csak úgy nagy nagy beleképzeléssel. Szerintem sokkal jobban megéri a majdnem ugyanekkora, bár arányában kicsit drágább Milles Fleurs, ami még a magyarországi ploretariátus látogatta éttermeket is virágos mezõkké képes varázsolni – fél-háromnegyed órára. Az Aristocrats nálam egy hármast ér. Éljen soká a maximo lider!

Minden tiszteletem Zinobáttyámé, mert szivar annyit embernek nem köszönhet, mint neki. Sajnos a maiak számára õ már nem több, mint a Cool Water másik neve és egy szemeskávé márka, pedig ha õ nem lett volna, akkor ma nem lenne "kubai" a kubai szivar sem (igaz, nem is volna olyan drága), és azt sem tudnánk, hogy a rómeoésjúlia nem csak egy Shakespeare-szonett (nem vicc, múltkor ezt hallottam a villamoson). Na, szóval, egy Grand Cru No. 2-es elszívása után ez a történelem óra jutott eszembe, más nem nagyon. Ár-érték arány? Hagyjuk talán, mert bármennyire is tisztelem Zinobáttyámat, egy elégségesnél többet erre nem tudnék adni. Ha ez is négy-öt euróba kerülne, mint mondjuk egy Leon Jimenes, akkor itt is olyan felszabadultan lelkesednék, mint ott, de ahogy Schmajda Úr, a szabóm, szebb meg jobb nadrágot var rám, mint Giorgio Armani ISO 9001-es konfekcióüzemei, úgy majd hülye lennék ezért a közepesnél kicsit jobb domainikaiért 5 euronál többet adni. Szóval négyeskécske, de csak Zinobáttyám iránti kivételes tiszteletembõl. Jut eszembe! Nincs valakinek eladó Gr. Cru kettese 5 euróért? Tiszteletem Zinobáttyám.