Humidor ne szivarozzá' le

Az elsõ ilyen Bolivár mellé beborítottam egy koktélt, meg egy kis cognacot is és elkönyveltem, hogy ez a szivar bizony irgalmatlanul erõs. Aztán amikor a következõ darabokat is elszívtam, rá kellett jönnöm, hogy nem a szivar ereje, sokkal inkább a Mojito meg a V.S.O.P. repített UFO-országba. Én meg csúnyán lemaradtam errõl a szivarról. Elképesztõen komplex íze van, a kávétól kezdve földön, fán, vanílián, marcipánon át a csokoládéig itt minden van – úgy, ahogy a legjobb kubaiak tudják. Kemény, de nem érdes, ütõs, de nem letaglózó – úgy, ahogy a legjobb kubaiak tudják. Tüzeléstechnikailag sincs hiba, ha csak annyi nem, hogy meglehetõsen tömörre sodort, így erõlködõsebb az átszívása, ugyanakkor a szokásos petikés koronás, fél-háromnegyed órás pöffentéséhez képest ez tartósabb, úgy egy bõ órányi élvezetet kínál. Vacsora utáni darab. Erõs szivar, ahhoz kétség nem férhet, de aki már odáig süllyedt, hogy szinte minden nap elszív egy szivart, annak nem okozhat különösebb gondot. Az ára sem. Ötös dicsérettel.

Nagyon rendben van ez a szivar. Nekem a Bolivar úgy általában is kedves márka, mert erõs, nagyon finom, és mindenek elõtt elérhetõ árú. Nos, ez a koronással sincs másképp. Könnyed halas, vagy fehérhúsos vacsorák után jól jön e keménysége, a férfiassága. Istenem, mennyire imádom, amikor egy ilyen setét ízû, finoman bárdolatlan csoda fejbe sóz, és semmi mással nem kell foglalkoznom, csak a bambulással. Ötös.

Nagyon korrekt, gyenge szivar, szép, csontfehér hamujával talán a legjobb dominikai, amit eddig elpöffenthettem. Reggeli mellé, kévéhoz, de méginkább uzsonna után fogyasztandó. Semmiképpen sem vacsorá utáni darab. És ami erõsen ajánlhatóvá teszi, a kedvezõ ára. És most itt megint kifikadhatnék a lenyúlás miatt, amit Davidoff jelszó alatt ûznek, de nem starpálom magam. Inkább azon filózok, hogy ebbõl, vagy az azonos méretû Leon Jimenesbõl rendeljek-e egy 25-öst. Mert hogy ezek a szivarok megértek erre. (Huszon)Ötös

Egyszóval, ez egy nagyon jó szivar. Nevéhez méltóan tényleg egy egész mezõnyi virág nyílik ki, és egyre inkább, ahogy a rúd vége felé közeledek. Így aztán az az érdekes helyzet állott elõ, hogy ez a szivar bizony a végén a legfinomabb, ami ugyebár, mint a fehér holló. Ezért a erõs, fûszeres virágorgiáért, a hibátlan égésért, a kiváló szelelésért négy euró "bagó". Nagyon nagyon ötös.

Hûha, már vagy százat elszívtam belõle. Ár/érték arányt nézve világbajnok. Egyéb versenyre azért nem nevezném be, na de miért kellene mindig versenyezni és versenyeztetni? Hétköznapi szivarnak nagyon nagyon megteszi. És ha belegondolok, hogy most mit is mondtam, akkor bizony ez szép dicséret. Mert ugye a nagy szívás hétköznapokon van, így ha ez a rúd nagyon ott van akkor, akkor a Zino is nagyon ott lesz a péntek esti, Mozsárban elköltött vacsora és a késõ éjszakai komámasszony-hol-a-kolbász társasjáték között. Korrekt áru, nem arról van szó, hogy elpöffented a felét, és aztán jön a másik, értékelhetelenül karcos és keserű kapadohány második fele, hanem szolidan, de biztosan végig kitart. Ő az én kis szivarkedvesem. Ötös.

Én általában is nagyon ki vagyok békülve a dominikai szivarokkal, de ez hozott még néhány pontot a fajtájának. Nagyon szépen sodort, világos borítólevelû, a piros-arany gyûrûjével kifejezetten elegáns megjelenésû szivar. És ez az elegancia jellemzi mûködés közben is. Az egész olyan Davidoffos a mértani pontosságú égésével, a szinte lisztszerû, csontfehér hamujával, a könnyed szívhatóságával. És nekem finomabb. Persze nem teljesen korrekt az összevetés mondjuk a No. 2-vel, mert az egy jóval hosszabb vitolla, de ha az árakat nézem, akkor savazzuk csak nyugodtan azt a fehércímkést. Az ízeket most sem írom le, mert szerintem fölösleges, nekem ez, neked az. Nem ez a lényeg. Csak szívj el egymás után egy Davidoffot és egy ilyen szivart, és a különbség nem más lesz, mint a sznobéria és az igényesség közti különbség. Éppen 10 euro. Ötös.

Az árához képest renkívül jó minõségû rúd. Az árától függetelenül is. Meg szép is. Nekem az a jó minõségû, ami jó minõségû például egy jó villányiban. Hogy magát adja, hogy természetes, hogy ott van a vidék meg a trágya illata, semmi flancolás, mesterséges hatáskeltés. Na ez a szivatar ezt nagyon tudja. Az elején egy pillanatra keserû, de aztán gyorsan átvált egy finom földes ízre. Közben tökéletesen egyenletesen ég, szép a hamuja, könnyû átszívni. A végén is adja azt a krémességet, ami az elsõ percek után megérkezik. Ez egy Montecristo mellett tényleg olyan mint egy villányi barique egy amolyan túlegyéniségezett francia vörös mellett. Tartsuk titokban a sznobok elõtt, mert addig olcsó. Ötös.

Én ugye nagy robusto mániás vagyok, így ez kötelező darab volt. Hát, korrekt áru, ennyi. Arra számítottam, hogy erősebb lesz, de nem, úgy pippantottam el, mint mondjuk egy átlagos dominikait, sutty és már el is volt pippantva. Már az feltűnt, hogy mennyire gyenge az illata, amiből amúgy semmilyen következtetést sem lehet levonni a szivar ízvilágára, erejére vonatkozóan. Ami az ízét illeti, tipikus havanna, nekem olyan májas-vöröshúsos karaktere volt és kifejezetten jó volt a vége, ez a magyaros kolszterinbombával felérő ízvilág azonban nem jelentett nehézkességet. Hiába, a szilikonmell után mégiscsak a második legnagyobb találmány a robusto vitolla, ami olyan könnyeddé tudja varázsolni az amúgy nehezet. Kíváncsi is lettem, mit mutathat, mondjuk egy Partagas coronas. Rendben van ez a szivar, csak valahogy nem röpített buddha-állapotba. Négyötöd.

Ha szivart lehet létezõ személyiséghez vagy kitalált karakterhez hasonlítani, akkor ez a darab maga Don Vito Corleone. Súlyos, tekintélyt parancsoló és elegáns. Egyben mégis nyers és bárdolatlan, de csak annyira, amennyire a nagy karakternek feltétlenül annak kell lenniük. Abszolút férfias darab, amit nõi szájban el nem tudnék képzelni. Erõssége talán a Montecristo és a Vegas Robaina között van, tehát igen erõs darab, konyak nélkül is rendesen fejbe vág, de nem letaglózó. Nagyon színes ízvilágú, az egyik legbõségesebb, amit szivar nyújthat; a Bolivárhoz áll közel. Igen tömörre sodort, nehézkesen szívható, de ez kell is, mert egyébként túl tömény lenne. A Siglo sorozat alacsonyabb számú tagjait ismerem még, azokhoz képest lényegesen jobb vitolla. A hamuja különösen tetszik nekem, olyan jellegzetesen cohibás, sötétbarna árnyalatú. És hát az ára. Az is cohibás. A kubai prémium szivarokét egy picit megahaladó árral már kiegyeznék, de így gondolkodás nélkül a Montét, Bolvárt vagy a Partagast választom, mert hogy azért egy Cohiba Robosto nem ér két Royal Coronást, az úgy biztos, mint hogy 2+2=4. Négyes.

Ezt a szivart már gyakorló szivarosként próbáltam ki, és jónéhányon túl vagyok. Elõször is meglepett, hogy nem is olyan erõs, ahogy gondoltam. Majdhogynem átlagos ereje van, könnyûszerrel be lehet pöffenteni olyannyira, hogy a szemem elõtt - horribile dictu - egy nõ tette ezt meg. Egy kubait. Rémes. Ezenkívül könnyen szelel, ami az ekkora méretû kubaiaknál ritkaság. Nincs túl tömörre sodorva tehát, így nem is tart addig, mint más Julieta 2, nekem egy szûk óra alatt elfogyott. Elszívtam már jónéhányat, mert azt hittem, hogy csak véletelenül fogtam ki egy lazábbat, de nem. A R&J Churchill ilyen. Egyébként nagyon finom, sokszínû darab, abben abszolút kubai. Számomra egy picivel kevesebb élvezetet ad, mint a VR. vagy Partagas, de többet mint miondjuk a H. Uppman hasonló vitollája. Azért kell, hogy egy szivar úgy lágyan fejbekollintson. Úgyhogy ez egy áthúzott ötös után beírt négyötöd.

Nagyon fajin, nagyon klassz, nagyon tete, nagyon pöpec. Ez van. Ez a szivar pontosan az, ami, sem több sem kevesebb. A Maximo Liderék a prémiumot megfizetni nem tudó kubai pórnépnek találták ki ezt a darabot, és azért nagyon nem vihették le színvonalat azok számára akik saját kezükkel sodorják a Cohibát. Olyan ez, amikor az ember Skóciában kalandozik és gondolja megkóstolja már, mit is iszik ott a jónép. Kitöltenek neki valami kézzel megírt üvegbõl valami kristálytiszta löttyet, és ezt követõen soha többé nem fogja érteni, hogy hogy volt képes majd 40 kilót adni egy üveg Blue Labellért. Gyenge, nagyon kellemes, az elejétõl a végéig élvezetet adó, honfitársaihoz képest kifejezetten olcsó szivar. Reggeli kávé mellé, vagy uzsonna után kész manna. Szivar, és nem Guantanamera. Kategóriájában ötös.

Alig van illata. Ez az elsõ dolog, amit észre lehet venni. Szóval hiányzik belõle az jó kis erélyes, trágyás, lovas, frisszénás szivarszag. De ez nem számít, mert egyébként nagyon pöpec kis darab. Annyira gyenge, hogy ha csak úgy, gyûrû nélkül kellene tesztelnem, bizony utoljára gondolnék arra, hogy ez egy kubai. Viszont az ízében ott van az a színes bárdolatlanság, amit csak a havannák tudnak, úgyhogy esetleg rábökném, hogy Punch Punch. És kell annál több, hogy egy szivart nevén tudsz nevezni? Uzsonna után, késõdélutáni kávé mellé mellõzhetetlen. Egy picit drága, ezért csak négyötöd.

A szinte teljesen eretlen borítólevelû, gyönyörûen sodort darab akárcsak egy mûalkotás, amit csak fokoz a gyûrû, ami egy art deco-s figurát ábrázol fehér, matt alapon finom vonalakkal. Nagyon pöpec. Egyszerûen öröm kézbe venni. Ezzel, a 30-as évek kifinomult eleganciáját idézõ külcsinnyel azonban számomra nem volt összhangban a belbecs. Talán túl sok kubait szívtam már, hogy ne legyek megelégedve azzal, ha egy szivar ízvilága egyhúrú. Ezé az. Olyan szinten dominál benne a kávé, hogy az már zavaró és ez még valami furcsa kinines kesernyésséggel párosul, olyannyira, hogy most is érzem ezt a tolakodó tonikos utóízt. Szóval nem az én ízvilágom, de másnak ez akár tökéletes is lehet. Hasonló élményem a sima Ashtonnal volt, ami ugyancsak gyönyörû volt és gyönyörûen égett, nade éppen azért nem járok sztriptíz bárokba, mert bár a csajok ott csodásak, de többnyire valahogy nem vonzóak számomra. Négyötöd.

Barcelonában találtam a Rambla de Catalunyán egy tabakot közepes kínálattal, de annál szimpatikusabb kiszolgálóval, aki átláthatatlan szivarfüstbe burkolózott az alatt a fél óra alatt, míg válogattam. Mikor aztán a félhavi kosztpénzt sikerült mindenféle hondurasi meg nicaraguai finomságokból kipakoltatnom az asztalra, csak megkérdeztem már a legnyilvánvalóbbat: ugyan árulja már el mit szív? Na ez volt a Quorum. Így találtam meg ezt az igen jó olcsószivart. Tejesen jogos a gyanú, hogy ha egy Churchill két euróba kerül, ott valami huncutságnak kell lennie. De itt nincs. Ez egy szépen sodort, közepes erõsségû, fás-kávés szivar, ami tökéletesen ég el másfél óra alatt, és ami a legnagyobb értéke az olcsószivarok között, hogy végig élvezhetõ, sõt egészen hosszú lecsengése van. Nálam egy ilyen szivar nézte végig, ahogy az Eb-döntõn a spanyolok leiskolázzák fritzéket. Ma már azt bánom, hogy nem vettem belõle egy fél szekérderéknyit. Egyébként a többi vitollából (petit corona, piramidas, robusto) is elszívtam már néhányat hasonló élvezettel, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy azért koránt sem olyan konzisztens ez a szivar, mint a nagyobb márkák. De két euróért ez vállalható kockázat, különösen akkor, ha tíz-tizenöt eurós szivarok közt is akad olyan igazi pom-ponos hol ilyen vagyok, hol olyan. Tökéletes hétköznapi szivar akár vacsora utánra is. Negyes. Mert a Zamorano jobb.